A 20. század küszöbén

Kivonulás a 19. századból

1900. július 29-én Umberto olasz királyt megölte egy merénylő golyója. Alig múlt el három hét a beköszöntő új századból, amikor Viktória, „a jó öreg angol királynő is itthagyta ezt a veszekedő földi világot”. Hatvannégy évi uralkodásának tovatűnte nemcsak a tőkés Anglia, hanem az egész európai burzsoázia viszonylagos nyugalmának, virágkorának és világuralmának elmúlását jelképezte. Két hónap múlva Andrew Carnegie, az 1900-ban alapított nagy amerikai acéltröszt elnöke Londonban kijelentette: az Egyesült Államok versenybe kezd, hogy „ő lehessen a világ szükségleteinek, nemcsak acél, hanem mindennemű szükségleteinek kielégítője. A vas és acél azonban fő szerepet játszik. Amely nemzet a legolcsóbb acélt termeli, a többi nemzeteket lábainál látja. A legolcsóbb acél jelenti a legolcsóbb hajóhadat, szállítóhajókat, legolcsóbb gépeket, a legolcsóbb ezer más cikket, amelynek acél az alapja.”

Ez az amerikai kihívás egy új korszak, a monopolkapitalizmus, a modern imperializmus kezdetét jelezte. Királyok, miniszterek mellett most már nagytőkések hirdettek világméretű programot.

Az ipar, a kereskedelem és a hitelélet gyors felduzzadása, a tudomány fejlődése és a technika tökéletesedése, a nagyüzemek növekvő nyersanyag- és emberigénye mind több és több pénz koncentrációját teszi szükségessé. A nagyra növő gyárak versenye keményebbé válik, s az erősebbek által szabott feltételek mellett létrejönnek a nagy monopóliumok, tömörülések, amelyek a piaci szabad verseny helyett a hazai és nemzetközi piacok gondos felosztását vezetik be. Mindebben kiemelkedő szerepet kapnak a nagybankok, megkezdődik a bankoknak az iparral való egybeolvadása. E nagy átalakulások során keletkező gigantikus vállalatok azután az élet minden területén éreztetik hatásukat, megszabják a munkabéreket, az üzletekben vásárolható cikkek árát, megszorongatják vagy tönkre teszik a kistermelőket, s befolyásolják az egyes országok kormányainak nemcsak belső gazdasági, hanem még külpolitikai intézkedéseit is. Mert egy fejlett iparú ország számára nem közömbös, hogy a világ mekkora részén tudja elhelyezni áruit, s kikkel kell versenyeznie! Anglia, Németország, Franciaország és az Egyesült Államok féltékenyen figyelik egymás külpolitikai tevékenységét, nehogy valamelyik előnyt szerezzen a maga javára Afrikában vagy Ázsiában. A későn induló, de ipari fejlődésben Angliát ekkorra utolérő Németország mozgolódik a legtöbbet, gyarmatosítani próbál, s ő a világ nagyhatalmi újrafelosztásának fő igénylője. A tőkés hatalmak marakodásaiban részt vesz még a fejletlen Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia is, amelyek érdemi gazdasági terjeszkedésre ugyan nem képesek, annál nagyobb azonban bennük a politikai indulat a nagyhatalmi helyzet görcsös őrzésére, a „nehogy valamiből kimaradjunk” elvének fenntartására. Így azután, amikor 1900-ban Kínában felkelés tör ki az idegen befolyás ellen, s a nagyhatalmak közös erővel leverik, még az Osztrák-Magyar Monarchia is szerez magának kínai területet, igaz, erejéhez illő nagyságút: 60 hektárt.

De a tőkés világ erőinek csoportosulásával szemben a proletariátus erői is tömörültek. 1900-ban került sor a II. Internacionálé kongresszusára, amelyen kimondották, hogy a szociáldemokraták nem léphetnek be a polgári kormányokba, s állást foglaltak az imperialista háborúk ellen. Az európai forradalmi munkásmozgalom súlypontja közben áttevődött Oroszországba. Olyan államba, ahol a későn induló, de igen gyors kapitalista fejlődésből a széles tömegeknek a tőkés elnyomás hátrányai sűrítve, a tőkés szabadságjogok előnyei azonban csak elvétve jutottak, s így az új rendhez nem is tapadt számottevő illúzió. 1900 végén megjelent az Iszkra, az orosz forradalmi marxisták első országos lapja, címében is utalva a régi rend elpusztítását hirdető jelmondatra: „Szikrából lobban a láng!”

Az új század küszöbén Európa keletjén szerveződtek a forradalom erői.

Magyarországon a millenniumi évet követő esztendőket baljós előjelek indították. 1897-ben évtizedek óta példátlanul rossz aratás dézsmálta a nagybirtok bevételét, apasztotta a gabonatermelő szegényparasztok s a nincstelen aratómunkások amúgy is szűkös kenyerét. 1898 nyarán tucatnyi vármegye termését tették tönkre a jégverések, s ha itt-ott termőre is fordultak az új telepítésű, ellenálló szőlőfajták, még javában terjedt a filoxéra, hogy a szőlősgazdák soraiból újabb és újabb csapatokat tereljen az amerikai kivándorlás keserves útjára. Az 1895-ös nagy sertésvészt már gyorsabban kiheverte az ország, de a kőbányai sertésközpont, ez az európai mértékkel mérve is fontos kereskedelmi centrum, évekig sínylette hatását.

A millenniumi építkezések befejezésével a konjunktúra lezárult, s a városokban, elsősorban Budapesten az ipari munkásság sztrájkmozgalmai tömegméreteket öltöttek. 1897-ben országos méretű aratósztrájkra került sor. A „boldog békeidők” csendjét a falvakban egyre gyakrabban törte meg a csendőrpuskák dördülése. Csupán a szociáldemokrata pártvezetés adatai szerint 1897 és 1899 között – nem egészen három év leforgása alatt – az összetűzések során 51 munkást öltek meg.

Az uralkodó osztályok teljes egységének látszatát a maguk hirdette „isten békéje” még a millennium évére sem tudta megőrizni. Az 1896. évi, az eddigieket visszaélésekben, botrányokban felülmúló őszi választások csak bevezették a 19. századot búcsúztató évek politikai harcait, mintegy újólag jelezték a dualista rendszer politikai egyensúlyának évekkel korábban megindult bomlását.

A gazdasági fejlődés

A „boldog békeidők” alaposan megváltoztatták az ország gazdasági életét. Az élelmiszeripar (malomipar, szeszgyártás, cukoripar) felfutásával kezdődő alapítási láz az 1873-as válság után valamelyest alábbhagyott, de teljesen nem torpant meg; a kortárs közgazdászok szerint a tőkés fejlődés fölvette a természetes, „normális” ütemét. Az út- és vasúthálózat a századvégre lényegében teljesen kiépült, az ország peremvidékeinek mezőgazdasági termékei és természeti kincsei is könnyebben hozzáférhetővé váltak a pénzes vállalkozók számára, hogy a külföldi tőke hathatós részvételével és az államhatalom növekvő támogatásával minden tájegységet bekapcsoljanak a tőkés gazdaság természetet, emberi életformát és gondolkodást átalakító forgásába.

A Habsburg-monarchia akkor is biztos felvevőpiacot jelentett a magyar mezőgazdaság számára, amikor az európai értékesítés lehetőségei a századvégen az amerikai és orosz gabona versenye miatt jelentősen beszűkültek. Az „iparos Nyugat” és az „agrár Kelet” évszázados határa is fokozatosan mind keletebbre tolódott, s hazánkban is véget vetett az extenzív szemtermelésre alapozott mezőgazdasági termelés egyeduralmának. Most már a kor követelményei kényszerítették a földek birtokosait arra, hogy az agrárszakemberek által rég hangsúlyozott intenzív gazdálkodással próbálkozzanak. Az újabb termőterületek bekapcsolása mellett nőtt a termelékenység is, újabb tájakat hódított meg a burgonya, cukorrépa, megnőttek az ipari növényekkel bevetett földek. A mezőgazdaság hitellehetőségei megjavultak. Érdemi változás kezdődött az állattenyésztésben is. A hagyományos szürke, címeres szarvú magyar marhafajtát felváltó, jobban tejelő, kiváló húst adó és viszonylag jó igavonó – tehát az ún. hármas hasznosítás céljainak megfelelő – nyugati pirostarka szarvasmarha elterjedését a gazdák érdeke mellett hatósági ösztönzés is segítette. Ekkor kezdenek arról beszélni, hogy a szarvasmarhatenyésztés a mezőgazdaság nehézipara, mely a szántóföldi művelésben is az intenzív takarmánytermeléssel párosult váltógazdaság kibővülését vonja maga után. A nagyvárosok vonzáskörzetében fellendült a zöldség, gyümölcs, a tojás és tejtermelés; tejszövetkezetek alakultak. A modern technika alkalmazásában a nagybirtok járt az élen, de az elmaradott, a földszerzés lehetőségétől elzárt kisparaszti gazdaságok fedezték a mindennapok élelmiszer-szükségletének döntő hányadát. A változás az egész országban érződött, bár az egyes tájegységek közötti nagy színvonalkülönbségek nemigen csökkentek.

S ha a piaci közösség előnyeiért nagy árat is kellett fizetnie az országnak azzal, hogy a nemzetgazdaságban a fejlődés adott szakaszán nagy fontosságú könnyűipar, elsősorban a textilipar érdemi kiépülése elmaradt, az ipar olyan ágazatai, amelyek beilleszkedhettek a Monarchia piacába, gyorsan fejlődtek. Az iparilag erősebb birodalomféllel való összezártság gazdasági hátrányait a bővülő belső piaci igényekkel, állami támogatással, az emberi alkotó munka, az útkeresés, a tőke új jövedelmi forrásokat feltáró erőfeszítéseivel lehetett csökkenteni. Így az iparfejlődésben általában fontos technikai újítások szerepe Magyarországon különösen megnőtt. A versenyt azok a vállalatok állták a legjobban, amelyek szakembergárdája világszerte értékesnek tartott eljárásokat, találmányokat vezetett be. Ma még kevéssé ismert, vajon mennyi is volt a magyar műszaki értelmiség szerepe abban, hogy gyáriparunk egyes árui az erősödő világpiaci versenyben olykor máig is tartó, jó csengésű nevet szereztek maguknak. Ganz Ábrahám kéregöntésű vasúti kereke két évtizedre biztosította vállalata stabilitását; Mechwart András rendkívüli finomságú lisztet őrlő hengerszékei, ki tudja, mennyi külföldről behozott gabona őrlését – s a vele járó profitot – biztosítottak a budapesti nagymalmoknak? A nyolcvanas évektől kifejlesztett elektromos ipar világviszonylatban is élenjárónak számított.

A piaci közösség tehát egyidejűleg hatott előnyösen és hátrányosan. Voltak ágazatok, amelyek az osztrák tőke uralma mellett nem fejlődhettek; voltak, ahol az érdekek összefonódtak, vagy állni lehetett a versenyt, de voltak olyanok is – igaz, ezek a kivételek –, ahol a hazai fejlődés előtte járt az ausztriainak.

A kor vezető iparága jó ideig az élelmiszeripar, mindenekelőtt a hatvanas évektől kifejlődött malomipar maradt. A vasutakon és hajón Pestre szállított búzát ezek a gőzmalmok őrölték a növekvő főváros, az ország, Ausztria, a nyugat-európai piac vagy éppenséggel – bérmunkában – a Balkán számára.

A magyar iparfejlődés másik, kezdetben kevésbé látványos területe a nehézipar volt. A régtől fogva változatlanul működő kisebb-nagyobb kohók sora dolgozott az ország északi és délkeleti részein, vasutaktól távol, elsősorban helyi szükségletek kielégítésére. 1867-ben csupán az Osztrák Államvasúttársaság resicai üzemei mondhatók korszerűnek. 1871-ben felépült a diósgyőri Állami Vasgyár, majd a salgótarjáni vasfinomító, mely a Rimamurányi Vasművel egyesülve hatalmas iparvállalattá alakult. A külföldi tőke behatolásával egybekötött modernizálás eredményeként a nyolcvanas évek végén négy nagy vállalat termelte a nyersvas háromnegyedét, s szinte az összes acélt. A hetvenes évektől fellendült a gépgyártás, elsősorban a vasutak, a hajózás és a mezőgazdaság igényeinek kielégítésére, de lassan a balkáni országok is keresni kezdték a MÁVAG, a Ganz, a Láng és a Röck gyárak termékeit. A nagyarányú kőszénbányászat a vasútépítéssel párhuzamosan bontakozott ki, hiszen az egész korszak legnagyobb szénfogyasztója a vasutak füstölgő mozdonya volt. Gyorsan fejlődött a világítási célokat szolgáló petróleumfinomítás, noha nyersanyagát importálni kellett.

A kiegyezéstől a századfordulóig az ipari termelés nyolcszorosára, a mezőgazdasági termelés több mint duplájára növekedett, s ezzel ugrásszerűen megnőtt az ipar részaránya a nemzeti jövedelem megtermelésében; 1900-ban elérte a 25%-ot.

A modern magyar gyáripar már a monopolkapitalizmusba való átmenet körülményei között született. A termelés koncentrációját mutatja, hogy a vas- és acélgyártás – mint már láttuk – négy, a szénbányászat pedig mindössze nyolc vállalat kezében összpontosult, az iparűzőknek is közel fele (kb. 300 000 fő) a gyárakban dolgozott, ezen belül is az üzemek 4%-át kitevő valódi nagyvállalatok foglalkoztatták a gyári munkásság közel 40%-át! A kisipar nem pusztult el, sőt csendben növekedett valamelyest, de kevés volt a pár száz munkással dolgozó középüzem, éppen az, amelyik elsősorban fogyasztási cikkek előállítására szakosodott.

A monopolhelyzetbe jutó vállalatok a piacot is maguk alá gyűrték. Az osztrák és a magyar vasgyárak már 1886-ban megállapodtak a Monarchia piacának egymás közti felosztásában. 1891-ben a cukorgyárak, 1898-ban a szénbányák is kötöttek hasonló kartellszerződést. A századforduló után egyesek már távoli cégekkel (AEG, Siemens, Philips) szövetkeztek, hogy az érdekszférákat elhatárolják, az árakat pedig felhajtsák.

A hitelélet területén ugyancsak jelentős koncentráció ment végbe. Négy budapesti nagybank (Kereskedelmi Bank, Hitelbank, Leszámítoló Bank és a Pesti Hazai Első Takarékpénztár) az összes pénzintézetek tőkeerejének közel felét tartotta kezében.

Az 1890-es évektől megkezdődött a bankok ipari vállalatokat alapító tevékenysége; az ipari és a banktőke összefonódásából megszületett a magyar finánctőke. A Hitelbank a Ganz gyárat, a szénbányászat jó részét, a fővárosi hajógyártást már 1900 előtt kezében tartotta, a Kereskedelmi Bank ugyancsak a szénbányászatban és vasiparban, villamosiparban szerzett nagy érdekeltségeket. Mindketten részesedtek a rohamosan fejlődő kőolajipar hasznából is. Jellegzetes gyáralapító hitelintézet volt a Tisza István elnöklete alatt működő Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank, mely tíz év leforgása alatt 19 iparvállalat alapításában vett részt, hogy aztán a német Deutsche Bank és az amerikai Rockefellerek romániai olajfinomítóikért folytatott harcában 1901-ben teljesen megsemmisüljön.

A magyar ipar növekedése Európa élvonalába tartozott. A kapitalizmus nagy alapozó szakasza úgy zárult, hogy az ország gazdasága eredményesen szippantotta magába a magasabb nyereségért egyre bővebben idevándorló külföldi tőkét. A tőkebeáramlás gerjesztő hatása előmozdította a magyar tőke felhalmozását, a hazai tőke részarányának jelentős növekedését. A világháborúig korszerű nagyipar épült ki. Az ipar szerkezete azonban féloldalas maradt; egész ágazatok (könnyűipar, szerszámgépgyártás) hiányoztak. Az osztrák ipartól való elmaradás, az osztrák gazdaságtól való függés jól érezhetően csökkent. Cserében azonban a világgazdaságba történt szervesebb beilleszkedés útján most már az ország összeurópai tőkés függősége erősödött.

A parlamenti politika új bonyodalmai

A nagybirtokos arisztokrácia liberális körei, a nagypolgárság és a középbirtokosság szövetségére épülő Szabadelvű Párt egyeduralmi helyzete már Tisza Kálmán bukásakor súlyosan megrendült. A kormánypárti sajtó ugyan minden új kabinet kinevezésekor az addigi politika töretlen és sikeres folytatását ígérte, azt azonban nem sokáig lehetett elleplezni, hogy a dualista rendszert fenntartó erők táborában megindult a bomlás.

Szapáry miniszterelnök közigazgatási reformtervezetekkel, utóda, Wekerle mérsékelt reformok keresztülhajtásával remélte a kormánypárt régi fényét visszaállítani. Bánffy Dezső pedig „a nemzet és királya” közötti harmóniát, tehát a két birodalomfél idilli együttműködését próbálta elővarázsolni a magyar nacionalizmus kettős arcából: a nemzetiségek elleni hangoskodással a hagyományos Bécs-gyűlöletet igyekezett elhalványítani. Módszereik azonban sorra eredménytelennek bizonyultak. A liberalizmust nyíltan és titkon egyaránt támadó erők, az 1894 végén alakuló Katolikus Néppárt, s a konzervatív arisztokráciát szolgáló Nemzeti Párt is részesedést követelt a hatalomból. Az 1896-os választásokon ugyan mindketten érzékeny veszteségeket szenvedtek, de az első kínálkozó pillanatban annál dühödtebben támadtak Bánffyra, és szövetséget kötöttek ellene a függetlenségi ellenzékkel. Az alkalom hamar elkövetkezett. A tízévenként esedékes gazdasági kiegyezés 1897. évi – harmadik – megújítása körül bonyodalmak támadtak. A magyar gazdaság erősödését is tükröző, Magyarország számára kedvezőbb kormányközi megállapodásokat az osztrák parlament nem akarta elfogadni. Ezért a két kormány – az uralkodó hathatós közreműködésével – megállapodott a gazdasági közösség ideiglenes meghosszabbításában, de abban is, hogy ha 1903-ig nem születik új megegyezés, akkor automatikusan fennmarad a régi rend, tehát valójában nem változik semmi.

Az „Ischli klauzula” néven ismertté vált alku megpecsételte Bánffy sorsát. Mint tíz évvel korábban Tiszát, most Bánffyt is a nemzeti jogok elárulásával vádolta ellenzéke, azért, mert lemondott gazdasági viszonyaink önálló rendezésének 67-ben is biztosított elvi lehetőségéről. A parlament munkáját megbénító beszédözön, úgynevezett obstrukció kezdődött ellene, s 1898 végén Bánffy már azt sem tudta elérni, hogy legalább ideiglenesen, csupán négy hónapra parlamenti felhatalmazás nélkül is vezesse az államháztartást. Addig példa nélküli helyzet állt elő: érvényes költségvetés nélküli kormányzat, tehát „törvényen kívüli”, ún. „exlex” állapot. A kormánypárt kettészakadt. Bánffynak, miután alkotmányos módszerekkel már nem tudott kormányozni, le kellett köszönnie.

Ha a kortársak Bánffy Dezsőt Magyarország főispánjának nevezték, utódját, Széll Kálmánt – ugyancsak némi joggal – Magyarország vezérigazgatójának gúnyolhatták. Középnemesi származású politikus volt, Deák Ferenc rokonságából, egykor pénzügyminiszter, aki sokáig volt bankelnök, s az alkudozások, kompromisszumok nagymesterének tartották. A „jog, törvény, igazság” hármas jelszavával új kor, pontosabban a deáki – azóta múltba merülve megszépült – tiszta kezű kormányzás visszatértét ígérte az ellenzéknek s a Bánffy alatt megszökött kormánypártiaknak. A „disszidensek” visszatértek, a nemzeti pártiak pedig beolvadtak a kormánypártba. Ezzel Széll megtette azt, amit a Tiszák mindeddig megakadályoztak: a nagytőkét támadó agráriusok külön pártját – mint trójai falovat – bevontatta a kormánypárt várába. Azt hitte, hogy a nemzeti ellenzékieskedést így teljesen kiirtja a 67-es táboron belül, holott valójában a Szabadelvű Párt egységét tette kockára. Egyelőre úgy látszott, hogy elérte célját. Bánffynál ő sem kötött jobb megállapodást. Ezért a gazdasági kiegyezés körüli vitát semmitmondó, de sokat sejtető frázissal hidalta át: mivel a két birodalomfél nem tudott érvényes megállapodást kötni, Magyarországra vonatkozóan „az önálló vámterület jogállapota” állott elő. Ezt a „Széll-formulát” mindenki elfogadta, mert lehetővé tette, hogy az önállóság elvének deklarálása mellett a gazdasági közösség kényelmes gyakorlatát fenntartsák.

Az agráriusoknak tett engedményekkel, a függetlenségieknek adott ígéretekkel a kormányelnök néhány nyugodt évet hozott a parlament életébe.

Ez a „Széll-csend” indította a hadvezetést arra, hogy 1903-ban a képviselők elé vigye a katonai kiadások és a haderő létszámának régóta tervezett fölemelését. A Függetlenségi Párt csak „nemzeti vívmányok”: magyar kiképzés és vezénylet, a magyar állami jelvények, nemzeti színek katonai alkalmazása fejében volt hajlandó engedni. Újra kezdődött tehát a parlamenti obstrukció, s a kormánypárt alkotóelemeire esett. Széll az obstrukció kifulladását várta. Azonban az udvar türelme hamarabb elfogyott, mint az ellenzéki honatyák harci kedve. Széllt 1903 nyarán menesztették, helyét Khuen-Héderváry Károly gróf, a korábbi horvát bán foglalta el, aki ugyancsak hiába kísérletezett az erősödő ellenzék megpuhításával.

Ferenc József – a katonai körök és a trónörökös sürgetésére – maga is megpróbálkozott az ellenzék rendreutasításával. 1903 őszén politikai tartalmú hadparancsban leszögezte, hogy a hadsereg egysége változtatást nem tűr. A közvéleményt elsősorban az ingerelte, hogy az uralkodó ezúttal a dualista alapelveket sértő módon egyes „néptörzsekről” beszélt, amelyek a „nagy egész” részét képezik. A hadparancs így célját tévesztette; a felzúdulás elsöpörte a már amúgy is leköszönő Khuen-Héderváry-kabinetet, s hosszú időbe tellett, amíg a király és a kormánypárt megállapodott az új miniszterelnök programjában és személyében. 1903 októberében végre Tisza István grófot bízta meg kormányalakítással.

Tisza István a kiegyezés változatlan fenntartásának utolsó – s egyben legmerevebb – neves képviselője, aki a történeti Magyarország fennmaradásának zálogát a Monarchia nagyhatalmi helyzetének őrzésében és erősítésében kereste. Kora ifjúságától emlegette egy megsejtett nagy európai háborúra való felkészülés kényszerét. Minden újjal szembeszegült, s minden baj orvoslásának csodaszerét a parlamenti élet zavarainak felszámolásától remélte. A politikai mozdulatlanság hirdetése nem lehetett népszerű program, de Tisza István nem is kereste a népszerűséget. Az „erőskezű” Tiszától előbb megijedt a parlamenti ellenzék, majd 1904 tavaszán békét kötött vele. Jókor, mert hamarosan vasutassztrájk – az első – bénította meg egy álló hétre az ország közlekedését. Tisza kíméletlenül, katonai behívókkal és katonai vasúti századok mozgósításával leverte a sztrájkot, jelentősen gyarapítva tekintélyét az uralkodó osztályok egésze előtt.

A parlamenti csendet, amelynek unalmában talán évekig elkormányozhatott volna, maga Tisza törte meg. 1904 októberében kijelenti, hogy mivel – úgymond – „nemzeti létünk a parlamenti kormányzattal van egybeforrva, csak házszabályrevízióval állíthatjuk meg a züllés, korhadás folyamatát”. Az ellenzék békebontással vádolja, s obstrukcióval felel. November 18-án a délelőtti ülés csendes vádaskodásokkal telt el, azután az elnök megkérdezte, kik szavaznak esti („párhuzamos”) ülés tartására? A kormánypárti többség persze győzött, s délután négy órakor villanyfényben folytatódott a végeláthatatlan beszédek sora. Voltak, akik közben elmentek vacsorázni is, mások, szokás szerint, a folyosón ődöngtek. Késő este, kilenc órakor gróf Tisza István miniszterelnök emelkedett szólásra. Az obstrukció ellen mondott vádbeszéde végén a kormánypárti többség – a vita lezárta előtt, a parlamenti szabályok súlyos megsértésével – az elnök zsebkendőjelére puccsszerűen megszavazta a házszabály-revíziót. A villámcsapásszerű szavazás után hatalmas kavarodás, verekedés támadt. Tisza fölemelkedett helyéről, átadta az elnöknek az ülések elnapolására előkészített királyi kéziratot. Szövegére senki sem figyelt, mert mindenki tudta, miről van szó. A parlament szabadságát megszorították.

A kormánypárt azonban csak néhány héttel élte túl a győzelmet; sokan kiléptek soraiból, az agrárius nagybirtok is teljesen szembefordult vele. November 19-én az ellenzék minden irányzata – liberális függetlenségiektől az újkonzervatív néppártig – összefogott, hogy Tisza megbuktatására megalakítsa a „koalíciót”. Egyik első ténykedésük a parlamenti ülésterem bútorzatának módszeres összetörése volt, amit diadalittas arcokat mutató fényképen is megörökítettek. A parlament működése megszűnt.

Tisza 1905 januárjában új választásokat írt ki. „Ama feledhetetlen téli napon, midőn választókerületem engem is elbuktatott – írja egy Tisza-párti politikus –, dermesztő hófúvással küzdve vágtatott a gyorsvonat Pest felé; minden állomáson más zúzmarás jó barát szállt föl, jelentvén, hogy ő és az egész vármegye elbukott. Késő este Pesten… a választási elnök jelenti, hogy a hű Erdély is elpártolt.” A lehetetlen bekövetkezett: 1867 óta először – megbukott a kormánypárt! 159 mandátumával szemben a kiegyezés módosítását-megváltoztatását követelő ellenzék 254-et szerzett. A rendet sóvárgó Tisza a korszak legnagyobb politikai felfordulását hagyta maga mögött: dualista alkotmányos államot, dualizmus-ellenességet hirdető parlamenti többséggel. A három évtizedig uralkodó Szabadelvű Párt látványos veresége új, válsággal teli szakaszt indított a kiegyezéses rendszer történetében.

Válságba jutott vagy válságba juttatták?

Az a nagy kavarodás, amely a parlamenti életet és a politikai pártharcokat már a századvégen s azután az új században jellemezte, erősen megtépázta a Monarchia amúgy sem túlzott nagyhatalmi tekintélyét. Szövetségesei, szomszédai és ellenfelei, akárcsak az antant kialakuló francia-angol-orosz koalíciója, feszülten figyelték a két birodalomfél beléletét. A külföldi követek jelentéseiben is gyakran felbukkan a kérdés, melyet a Monarchia felbomlása után publicisták és történészek oly sokat vitattak: kik juttatták válságba a Habsburgok dualista államát, miért nem élte túl első nagy teherpróbáját, a világháborút? S még máig is él a köztudatban, hogy sorsát ostoba politikusok intézték, jobbaknak, rátermettebbeknek bizonyára sikerült volna a megmentése.

Ki volt tehát a hibás? Talán az osztrák-német liberális polgárság, amelyik a birodalom másik felében a kiegyezés után csak néhány évre tudta megőrizni a nehezen megszerzett hegemóniát, s átadta helyét különféle nacionalista és konzervatív törekvéseknek? Utóbbiak megerősödésével az osztrák parlament gépezete pedig hovatovább úgy elakadt, hogy hozzá képest a magyar képviselőház a századvégen finoman járó óraműnek számított. Talán azok a fiatal cseh politikusok a vétkesek, akik a cseh gazdaság fejlődése számára kétségtelen előnyöket biztosító nagy birodalmat politikai önállóság nélkül nem akarták méltányolni? Talán azok a szerb és román nemzetiségi férfiak, akik a magyar állami felsőséggel szemben, Belgrád és Bukarest jogos erkölcsi és anyagi támogatását is felhasználva, támadták a dualizmust? Vagy éppenséggel azok a magyar nacionalisták, akik a 67-es kereteket feszegetve, a birodalmi egység rovására mind több „nemzeti” jogot követeltek a magyar állam javára? Mindegyik kérdésre lehet igennel válaszolni, de mindegyik „igen” további „miért”-ek láncolatát indítja útjára…

A választ a kiegyezéses rendszer nagy belső ellentmondásában kell keresnünk. Utat biztosított a gyors tőkés fejlődés számára, de egyben olyan politikai felépítményt teremtett, amelyet nem lehetett az éppen általa is előmozdított fejlődés új igényeihez hozzáigazítani. A gazdaság és társadalom átalakult, de a dualizmus rendszere – mint arra több ízben rámutattunk – nem tűrt változtatásokat. Jellemző, hogy a kiegyezés megalkotói örökkévalónak szánt művükbe egyetlen valóban mozgásképes elemet illesztettek: a gazdasági közösség tízévenkénti újraszabályozásának lehetőségét, amely biztosította, hogy a gazdasági erőviszonyok alakulásának megfelelően, rendszeresen módosítsák a vámpolitikát és a közös költségekben való részesedés mértékét.

A gazdasági fejlődés – ha nem is egyenlő mértékben – a birodalom minden nemzete számára erőgyarapodást hozott. A cseh ipar és burzsoázia jelentős erősödése felvetette a kérdést: meddig lehet érdemi részvételük nélkül kormányozni a Monarchiát? A hazai nem magyar népek politikai jogainak bővítését a magyar kormányok sokáig elháríthatták maguktól, de gazdasági megerősödésük ezt a kérdést a századforduló után újra napirendre tűzte. Magyarország általános gazdasági fejlődése a magyar uralkodó osztályok nemzeti optimizmusát serkentette; a függetlenségi irányzatokat s részben a kormányokat is a birodalom kül- és hadügyeibe való nagyobb beleszólás követelésére ösztönözte.

A fejlődés tendenciái tehát ellentétes irányúak voltak. A piaci élet közössége, a tőke szabad áramlása inkább az összetartó erőket gyarapította, ugyanakkor a gazdasági fejlődés által felerősített nemzeti törekvések állandóan rombolták az egybekapcsoló szálakat. A nemzeti érdekek iránt végső soron közömbös Habsburg-monarchiában – a kor nemzeti államaitól eltérően – a nemzeti eszmében rejlő stabilizáló erő a visszájára fordult, állandó válságtényező lett. A változtatási kísérletek mindig nemzeti törekvésekkel fonódtak össze, s a nemzeti törekvések mindig a dualizmus bírálatába csaptak át.

De nehogy azt higgyük, hogy az egyes területeken uralkodó nacionalizmusok valamilyen tiszta, önálló „nemzetállamok” megteremtésére irányuló formában jelentkeztek volna. Az ausztriai német nacionalisták, azok is, akik Németországgal akartak egyesülni, a cseh területek elvesztésétől féltek. A cseh nemzeti mozgalom élharcosainak viszont a külpolitikai horizont még nem volt biztató; csak jogaikat akarták bővíteni, de nem akartak elszakadni. A kisebb nemzetiségek vezetői hol a teljes elmagyarosodás alaptalan rémképét látták, hol a soha nem volt nemzeti nagyságról ábrándoztak. A magyar uralkodó osztályok ugyancsak politikai tudathasadásban szenvedtek: féltek a jórészt magyar szegényparasztság és a proletariátus megmozdulásaitól és a nemzetiségek autonómia- vagy elszakadási törekvéseitől, de egyben le is becsülték ezek súlyát; lazítani akarták a birodalom másik feléhez fűző kötelékeket, de egyben igényelték is Magyarország számára a Monarchia nagyhatalmi helyzetéből adódó politikai és katonai garanciákat. A dualista monarchiával tehát majd mindenki elégedetlen volt. Világos ellen-alternatíva azonban hiányzott a polgári politikai erők számára.

Ezek az ellentmondások határolták be a politikai élet irányítóinak mozgásterületét, meglehetősen szűkre. Jórészt innen ered a Monarchia legfelsőbb vezető köreinek – a németországi politikusok naivan optimista, dinamikus agresszivitásától oly élesen eltérő – keserű rezignáltsága: lehetséges maximumként beérni a fennálló fenntartásával.

A szűk mozgástérből adódott, hogy a politikusokat a nagy hang, a kis nekibuzdulás, s a csupán nagyítóüvegen látható tettek jellemezték. Például a tiszteknél bevezetendő magyar nemzeti színű kardbojtért folyt a harc, a koponyákban viszont a „húszmillió magyar” és a balkáni magyar hegemónia „visszaszerzésének” illúziója lappangott. Rossz politikusok voltak? Igen. De tehetségnek, képzettségnek önmagában véve nem voltak híjával. A körülmények tették azzá őket, hogy szinte csak a közjogi kérdést látták akkor, amikor a világ alattuk és körülöttük teljesen megváltozott.

A hatalmon levők számára persze a dualizmus szorítójából nem volt kiút. Tisza István levonta a logikus végkövetkeztetést: konok elszántsággal minden mozgást meg akart szüntetni. Ferenc Ferdinánd trónörökös pedig külön politikai műhelyt, valóságos árnyékkormányt teremtett katonai irodájából, s gondosan válogatott bizalmi emberei ott kotyvasztották a terveket a birodalom majdani megerősítésére, „korszerűsítésére”. Az operettszerű titkosság s a trónörökös kiegyensúlyozatlan, komor egyénisége sok találgatásra adott okot a korabeli sajtónak. Leplezetlen magyargyűlölete nem kis fejtörést okozott a budapesti politikai körökben is. Valójában az ő tevékenysége sem hozott volna újat. Az öregedő főherceg ugyan egyre türelmetlenebbül leste nagybátyja, az agg császár halálát, s fogadkozott, hogy a dualizmust felszámolja, mert minden baj fő okát a magyarokban látta. („Minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár, paraszt, huszár vagy háziszolga, mind forradalmár, mind csőcselék” – írta 1904-ben.) Hátramaradott irataiból azonban szépen kirajzolódik az a folyamat, ahogyan az idő múltával a birodalom háromközpontú, trialista (Bécs–Budapest–Prága) vagy föderalista átalakításának gondolatát elhessegeti magától, s kiforratlan terveiből csupán egyetlen biztos pont marad: az uralkodói jogkör megszilárdításának vágya. Eszményképe: „a császárral az élen a nemesség kell hogy központi szerepet játsszon” – néhány arisztokratának lehetett ugyan szimpatikus, de még a bécsi udvarban sem volt korszerűnek mondható. S bár éveken át biztatta a császárt és az osztrák politikusokat „a magyarokkal” szembeni határozott, kemény fellépésre, ő maga határozott cselekvésre egyetlenegyszer szánta rá magát, még 1896-ban, amikor az ezredévi ünnepség elleni tiltakozásul, tehetetlen dühében útiszamarát Boscóról Millenniumra keresztelte…

Kiútkeresők

Míg a hatalmon levők a kiegyezés szűkre szabott mozgásterében kínlódva-keringve, parlamenti mesterkedések, fúziók és alkalmi megalkuvások sorozatával próbálkoztak a dualizmus válságának leküzdésével, a rendszer igazi ellenzéke a hivatalos nagy pártokon kívül rekedt erők szervezésével lendült támadásba.

A munkásmozgalom a századvégen jelentős önálló politikai erővé lett, olyannyira, hogy még a terrorintézkedésekről hírhedt Bánffy is „paktált” velük, bár ezt csupán a millenniumi ünnepségek nyugalmának biztosításáért tette. Tisza István 1904-ben parlamenti hadjáratának biztosítására kezdett tapogatózásokat a Szociáldemokrata Párt irányában. Az országos szakszervezetek kiépülésével rendkívül megerősödött a párt tömegbefolyása. Az 1903-as pártprogram pedig az 1890. évinél határozottabban tűzte ki a végcélt: a proletariátus felszabadítását, a magántulajdon megszüntetését, az uralkodó osztályok hatalmának megtörését, de egyben részletes harci programot adott a mindennapi cselekvés számára: a progresszív adózás, a demokratikus szabadságjogok követelésétől egészen az állandó hadsereg eltörléséig. A fő törekvés az általános választójog kivívása volt. A földkérdésben és a nemzeti kérdésben viszont – az európai munkásmozgalom hibájában osztozva – nem tudott tömeghatásra számító programot kidolgozni. Ezért is került sor 1900-ban újabb – paraszti – szocialista frakció kiszakadására, amely később azután erősen eltávolodott a Szociáldemokrata Párttól. A munkásság egésze kitartott erősödő pártja mellett, mely a még nem kielégítő fejlődésből adódó reformizmus ellenére, a magyar társadalomban az egyetlen következetes forradalmi ideológiát, a marxizmust képviselte.

A szociáldemokrata pártvezetés az érdekvédelmi politika és az általános választójog céljaiért folytatott harcában érezhetően közelített a polgári pártokhoz, mert a parlamentbe való bejutást döntőnek tekintette a munkásság jövője szempontjából. E törekvésekben az a súlyos veszély rejlett, hogy a szervezett munkásság végül is a parlamentben nem bomlasztani fogja a fennálló rendszert, hanem kényszerűen igazodik majd a polgári pártokhoz, s ezzel feladja forradalmiságát. A századforduló után a szocialista mozgalom első nagy teoretikusa, Szabó Ervin által vezetett ún. szindikalista irányzat az alapszervekből, a szakszervezetekből próbált a munkás napi harcainak erősítésével új forradalmi lendületet teremteni mérsékletet hirdető vezérei ellenében. A magyar munkásmozgalomban lassan érlelődtek az eljövendő forradalom erői.

A századfordulóra önálló erőként jelentkezett a politikai élet küzdőterén a magyar burzsoázia is, melynek előző nemzedéke a földbirtokos osztály és a dualizmus hűséges támasza volt. Gazdasági érdekeinek felkarolásáért ellenszolgáltatásul eltűrte, hogy a politika irányításából kirekesszék, s lemondott a külön szervezkedés igényéről. Új értelmiségi nemzedéke azonban már türelmetlenül vetette rá magát a társadalmat feszítő problémák új típusú vizsgálatára, meghonosítva idehaza is a szociológiát, melyet azonban nem tudományos elmélkedésre, hanem a fennálló viszonyok megváltoztatására próbált eszközül felhasználni. Az 1900-ban alapított Huszadik Század, majd a Társadalomtudományi Társaság már jelzik a modern magyar burzsoázia osztályszerveződésének lezárulását, azt a pillanatot, amikor elérkezik történelmi küldetésének felismeréséhez. Vezető teoretikusai, a nagy műveltségű és szervezésre termett Jászi Oszkár és Szende Pál, a modern természettudományos gondolkodás alapján állva, kidolgozzák Magyarország feudális jellegéről szóló máig ható tanításukat, amihez kutatómunkájuk alapján nem volt nehéz érvek tucatját felsorakoztatni a nagybirtok és az egyház túltengésétől terhelt országban. A társadalom bajainak orvoslására reformot, a liberalizmus megújítását, a kapitalista fejlődés meggyorsítását ajánlották. Szentül hitték, hogy a nyugati demokrácia meghonosítása – a kispolgárság előtérbe állításával – megoldja a parasztkérdést és a nemzetiségi kérdést, a gazdasági élet fejlődése feloldja a nemzeti ellentéteket, megteremti a szükséges harmóniát. Okos és az utókor rokonszenvét joggal kiérdemlő társadalombírálatuk azonban magán viselte a későn összekovácsolódó burzsoázia teoretikusainak szokásos ellentmondásait. Maguk is tudták, hogy a tőkeviszonyok behatolása önmagában nem hozza meg a társadalom demokratikus átrendeződését, de nem akarták felismerni, hogy ebben – az évszázadok óta más úton járó gazdaságfejlődés mellett – milyen nagy szerepe volt éppen magának a kapitalizmusnak, mely eddig jól megfért a régi hatalmi viszonyokat őrző abszolutisztikus majd dualista berendezkedéssel. Kritikájuk azonban így is túlmutatott az adott rend keretein. A munkásmozgalom mellett a polgári radikálisok lettek minden haladó törekvés istápolói.

A politikai élet leszűkített mozgástere szinte kényszerítette a művészetet is arra, hogy sajátos eszközeivel a még gyönge demokratikus politikai erőket támogassa, s az oly nehezen megfogalmazható vágyakat kifejezésre juttassa.

A képzőművészetben a hivatalos elismerést élvező történeti festészet ekkorra már rég megkövesedett. Székely Bertalan a 67-es koronázásról festett sorozatot, az utód, Benczúr Gyula lélektelen történeti kompozíciók (Vajk megkeresztelése) mellett beérte közéleti nagyságok portréinak megfestésével. Munkácsy Mihály zajos európai sikere ugyan újabb injekciókkal élesztgette ezt az irányzatot, azonban többé nem sikerült a Siralomház részleteinek, vagy Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képének mélységeit megismételni. Inkább csak a vásznak terebélyesedtek, hogy aztán a síneken mozgó állványos kocsiról festett Magyarok bejövetelében (Feszty Árpád) mammut körképpé merevedjenek. A magyar festészet új útjait a hetvenes években Szinyei Merse Pál természetből festett friss színei, az ún. impresszionizmus ígérte, 1896-tól a Hollósy Simon és Ferenczy Károly által vezetett nagybányai festőiskola, a műtermi világítással és a hivatalos ideológiát visszatükröző akadémikus kompozícióval szakítva fordult a természet felé. Szinyeit még értetlenség fogadta, a nagybányaiaknak azonban a századfordulón sikerült az új festészetet a polgári közönséggel elfogadtatni, s mellettük a szolnoki festőiskola alkotásai is bejutottak a képkiállításokra. 1906-ban megalakult a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK), a legkiválóbb festők (Szinyei Merse Pál, Csók István, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Rippl-Rónai József és mások) sokat ígérő csoportosulása.

A szobrászatban a változás alig látható. A hagyományossá merevedő köztéri szobrokon kevés művészi erő figyelhető meg. A legjobbak, mint Fadrusz János kolozsvári Mátyás szobra, vagy a barokkos lendületű Savojai Jenő szobor (Róna József) is a mecénás, a gazdag közönség, a hatóságok ízlését tükrözték, de a dagályosság nem kevésbé érvényesült a talapzatokon kuporgó vagy nyújtózkodó mellékalakokon, vagy az 1913-ban már hetven vidéki Kossuth-szobron is. Jelentősebb változást mutat az építőművészet. A nyugalmi kor kitűnő építésze, Ybl Miklós ugyanúgy a múltba visszanyúló, régi stíluselemeket felhasználó történeti eklektikát képviselte (Operaház), mint az új Országházat gótikus elemekkel feldíszítő Steindl Imre, vagy a középkori román stílust erőltető Schulek Frigyes (Halászbástya). Az újat Lechner Ödön és tanítványai szecessziós stílusban készített, az építmény valóságos funkcióját jobban szem előtt tartó, az acél tartószerkezeteket már nem rejtegető középületei (Iparművészeti Múzeum, kecskeméti városháza) jelzik, melyek sima, magasba futó homlokzatát keleties, magyaros kerámiamotívumokkal, felül csipkézéssel díszítette.

A szecesszió („kivonulás” a 19. századból) kanyargós úton Münchenből és Bécsből érkezett hazánkba, olyan művészeti stílustörekvésként, mely az uralkodó „realizmussal” szemben a színpompás dekorativitást, a formák burjánzását vezeti be. Nem a régi történeti elemekhez nyúlt vissza, hanem az egzotikumot kereste, s éppen ez tette lehetővé, hogy a népi díszítés motívumainak felhasználásával, nemzeti stílustörekvések alakuljanak ki benne. Így lett nálunk a szecesszió az első kifejezetten magyar polgári stílus, átmeneti formaként a historizáló eklektika és a modern funkcionalista építészet közt. A szecesszió a századfordulón – igaz, rövid időre – nemcsak az építészetben, hanem a képzőművészet minden ágában elterjedt.

A tovatűnő század zenéjében még a nemzeti romantika uralkodott, s a népies műdalkincsből (verbunkos zene, cigányzene) kiindulva próbáltak zeneszerzőink (mint Liszt Ferenc) hangversenyzenét teremteni. Kodály Zoltán és Bartók Béla nyit új korszakot: 1905-től felfedezik az igazi népzene ősibb világát, motívumaiból alkotva meg azt a modern zenét, amellyel ez a művészeti ág felzárkózott a századelő európai zenei törekvéseihez.

A századfordulón az irodalom közéleti szerepe hirtelen megnövekedett, s néhány év alatt a reformkorihoz hasonlítható jelentőséget kapott. A konzervatív és az új irányzatok közötti látványos szembenállás csendben már a kilencvenes években elkezdődött, amikor a nagyvárosi polgári irodalom 1890-től A Hét című „társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny” körül csoportosult. A városi polgári életforma irodalmi tükrözője a költő Kiss József, Heltai Jenő, aki prózájában a pergő ritmust és szellemességet állítja szembe a lapok folytatásos regényeiben addig szokásos unalommal; a franciás próza új hazai mestere Ambrus Zoltán; s az irodalmi tömegtermelés megtestesítője, a mindent író és szerkesztő, maradandót ugyan keveset alkotó, de nagy erjesztő hatású Bródy Sándor. A kor orosz irodalmának komor ábrázolásmódját idézi Gozsdu Elek és Thury Zoltán; elbeszéléseikben a dzsentri hanyatlásától a szegényparasztság küzdelmes életéig a századvég egész magyar világát elevenítik meg. A külön úton járó Tömörkény István írásai pedig már-már etnográfusi megbízhatósággal adnak képet a vidék életéről.

A képzett, rutinos író, Herczeg Ferenc irányítása alatt fellépő irodalmi reakció (Új Idők) ellenében szerveződik a századfordulón azoknak a tábora, akik az európai szellemi élet áramlatait közvetítették a magyar kultúrába. Sokféle próbálkozás után, 1908-ban megindult a Nyugat című irodalmi folyóirat, maga körül tömörítve a magyar művelődés polgárfiakból és elszegényedett nemesekből toborzott ifjú haladó seregét.

Az új művészeti front vezéralakja és összetartó egyénisége az új század legnagyobb magyar költője, Ady Endre volt. Pályája kezdetétől politikai elhivatottságtudattól is hajtva, a megcsontosodott ország fenyegető pusztulását megérezve, a fennálló rend megváltoztatásának első lépését a művészet forradalmasításától várta. Ő kapcsolta egybe történelmünk népi tömegmozgalmai, a függetlenségi harcok nem úri, hanem forradalmi tradícióinak felelevenített emlékét; a hivatalos körök soviniszta magyarságával szemben az együtt élő nemzetek összefogását; egy haladó népi magyarság igényét a demokrácia, a közelgő forradalom követeléseivel. Kisnemesi – „mindig parasztokkal s vajmi sokszor parasztokként élő” – ősei harcos kevélységével ostorozta az úri rendet újságcikkeiben és a kötött formákkal szakító, szimbólumokkal telített, a kor érzésvilágát legjobban felkavaró verseiben, nem kímélve a jobbra áhítozó, de a cselekvésre gyáva polgárságot sem. Lázadó prédikátorok keserű hangját idéző verseiben egyszerre jelenik meg a nemzetet féltő aggodalom a nemzet jövőjét megalapozó forradalomra ösztönzéssel. Mindeddig növekvő ereje, sorainak duzzadása ellenére, a magyar progressziót: munkásmozgalmat és polgári radikalizmust körülzárta a birtokos osztály (és a nagypolgárság) által irányított közgondolkodás bénító gyűrűje. Mindeddig csak a nemesi hagyományt tűrték meg nemzeti hagyományként, a fennállót bíráló radikális polgárt vagy harcos proletárt „nemzetietlennek”, „gyökértelennek” bélyegezték. A magyar progresszió a nemzeti hagyomány konzervatív kiforgatásával, a reakció nemzeti közösségképével szembeállította az „új Magyarország” haladó nemzeti közösségprogramját. S ebben vezéri szerep jutott Adynak. A polgári baloldal tudós doktrinérei számára inkább csak példatár volt a történelem, ahonnan alkalmanként kiemelték azokat a mozzanatokat, amelyeket a „hivatalos felfogás” elhallgatott. Ady volt az, aki a történelmi örökség egészének átélésével, versekben és cikkeiben való átszenvedésével az új forradalmi és nemzeti függetlenségi felfogást hatékonyan hirdette. „Én nem vagyok magyar? – vágta oda a kétkedőknek –, az én magyarságom mindennél keserűbb, mindennél igazibb”. „Én magyar daccal ébren voltam, amikor mindenki aludt”; „Mi magyarságunk: élő, s nem halott, mi vagyunk itt igazi magyarok”. Az úri rend helyes osztályösztönnel, dühödten támadt rá. Hamar megsejtette, hogy Ady már nem a rendszer belső ellenzéke, hanem az elkövetkező vég prófétája, aki a baloldal táborát egymagában is összetartja, s az új eszmékkel, a lappangó vágyak megfogalmazásával már lázítja a fennállót passzívan támogatók vagy egyelőre még eltűrők tömegeit is. Megsejtette, hogy az eddig politikai gettóba zárt magyar haladás kitörésének egyik lehetséges vezére lépett színre.

A művészet megújulását Ady joggal érezte nagy átalakulások bevezetőjének. „Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos áldott vihar az ő hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, művészetben itt van már a villámtüzes bizonyosság.”

A „boldog békeidők” mérlege

A dualista Magyarország első évtizedeinek történetét átlapozva, újra és újra felmerül a kiegyezés utáni fejlődés összegező megítélésének igénye. De hogyan válasszuk meg értékelésünk alapját? Nyilvánvalóan nemcsak Európa legmodernebb országaihoz, hanem a közép-kelet-európai fejlődés részét képező Magyarország saját lehetőségeihez viszonyítva kell mérlegelnünk.

A kiegyezés utáni évtizedek meghatározó folyamata: Magyarország polgárosodása. E folyamat összetettségének megfelelően, az értékelés egyik szempontja az lehet, hogy milyen mértékben és hogyan lett tőkés és polgárosult az ország gazdasága, míg egy másik szempont alapján arra kereshetünk választ, hogy a hazai politikai felépítmény milyen távolságra állott a modern tőkés társadalom akkori fejlettségéhez mérten leginkább kedvező államberendezkedéstől, a polgári demokráciától.

A dualista korszak a gazdaságban érte el leglátványosabb eredményeit. A magyar gazdasági növekedés üteme a legnagyobbak egyike volt Európában. Az egész tőkés gazdálkodás, az iparosodás alapjait a mezőgazdaság teremtette meg. Fejlődési üteme jelentős volt ugyan, de túlnyomórészt extenzív maradt, mert a Monarchia értékesítési biztonságot adó gabonapiaca, bár megóvta a hazai mezőgazdaságot a külföldi versenytől, de egyben konzerválta is szerkezetének fő arányait, a külterjes szemtermelés uralkodó jellegét. Az ipar egy része – elsősorban az élelmiszer- és vasipar – kifejlődött, megerősödött, s a jövő szempontjából fontos ágak – az elektromos ipar, vegyipar – alapjait is lerakták. Mindez nem a kiegyezés államjogi aktusának eredménye, bár a belpolitikai stabilitás kétségtelenül előmozdította az ipari fejlődést. A belső fogyasztás igényei azonban korlátozottak maradtak, az állami iparpártolás pedig éppen ezeket az új, versenyképes ágazatokat nem segítette kellően. A gazdaságpolitika bizonytalanságaiból pedig egyenesen következett, hogy elsősorban az adott erőviszonyok között legerősebbek, a monopolhelyzetben levők, s nem az újak élvezhették az állami támogatás gyümölcseit. A magyar ipar szerkezete, mint már láttuk, mindvégig torz maradt.

Az előrefutó ipar és kereskedelem mellett elmaradt és deformálódott a magyar társadalom szerkezete. Bár az egész ország polgárosult, s a tőkés forgásba azok a vidékek is bekapcsolódtak, amelyek látszólag változatlanul élték a száz évvel korábban kialakult mindennapi életritmust, éppen ezeknek a hagyományos formáknak az átmentése jelzi az új korszak megmerevítő-konzerváló tendenciáit. A polgárosodás fenn, az arisztokrácia soraiban indult, azzal, hogy képviselői vagy átalakulnak agrártőkésekké – ahogyan Széchenyi gondolta –, vagy tönkremenve, át kellene adniuk gazdasági és társadalmi vezető szerepüket a társadalom középrétegeinek. Az uralmi helyzetüket biztosító 1867-es kompromisszum folytán, polgárosodásuk tényleges mértékétől függetlenül, ők lettek azok, akik a nagytőkével szilárd – ugyan nem ellentmondás nélküli – szövetségben a hatalmat gyakorolták. Sem a modern nagytőke, sem az arisztokrácia nem törekedett azután a másik fél politikai megsemmisítésére.

A hivatalnok- és értelmiségi réteg ehhez a nagybirtokos-nagytőkés összefonódáshoz igazodott, többségében elfogadta azt. Soraikból csak a századfordulótól, s akkor is inkább az ipari és kereskedelmi pályákról érkezők, a polgári radikálisok lesznek majd a hatalomból kirekesztettek politikai küzdőtársai. A parasztság polgárosodása félúton elakadt, s még azok is, akik a nagybirtok nyomása ellenére gyarapítani tudták földjeiket, azok sem lehettek európai értelemben vett kispolgárokká. A társadalomfejlődés torzulásait nem a dualizmus „hozta” közvetlenül, lehetőségei évszázados folyamatokban gyökereznek, de a nagybirtok uralmának konzerválásával a kiegyezés megvalósította, érvényre juttatta ezt a lehetőséget – eltorlaszolva a magyar társadalomfejlődés 19. század derekáig még érvényesülő kedvezőbb variánsa kiteljesedését.

A „boldog békeidők” Magyarországának intézményei, jogrendje a tőkés gazdaság nagyobb zökkenőktől mentes fenntartását és növekedését biztosította. Az első negyedszázad kormánykörei még tudatos modernizációs stratégiát követtek. Jól átgondolt elképzelések alapján, Nyugat-Európa utolérésének szándékától és illúziójától vezetve, a legmodernebb tapasztalatok hasznosításával, polgárosították az egész intézményrendszert, azon keretek között, amelyek a Habsburg-birodalmon belüli dualista megoldással összeegyeztethetők voltak. Az egyházpolitikai harcokkal az 1890-es évek elején ez a korszak végleg lezárult. Új reformstratégia már csak a fennálló rend ellenzékénél, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok táborában alakult ki. Csakhogy minden újító szándékot el tudott fojtani a nagybirtok és a nagytőke osztályszövetsége. A nagytőke pedig túlságosan is kényelemben és biztonságban érezte magát ahhoz, hogy osztályszövetségét felbontva, önmaga kísérletezzék reformokkal.

A Monarchia szilárd keret volt a hatalmon levők számára. Gyengülő nagyhatalmi állásával is fenntartotta uralmukat és őrizte a történeti Magyarország építményének egészét. S éppen azzal, hogy viszonylagos biztonságérzetet kölcsönzött az uralkodó osztályoknak, csökkentette a belső súrlódásokat. Ha még oly konzervatív formában is, de lehetővé tette a liberalizmus fenntartását. Az előtte járó s az utána következő korszakénál jóval nagyobb politikai tolerancia és jóval kisebb politikai terror Kelet-Európa többi államához képest kedvezőbb helyzetet teremtett mind a nemzetiségek gazdasági-társadalmi fejlődése, mind a demokratikus törekvések kibontakozása, mind a munkásmozgalom kialakulása és megerősödése számára.

A polgári fejlődés kiteljesítésében gátolt társadalom belső feszültségei néhány évtized alatt felgyülemlettek, s a századforduló után már krónikus belpolitikai válságba torkollottak. A válság súlyát növelte, hogy nem egyetlen nemzet időleges, kiigazítható fejlődési zavaráról volt szó, hanem a jelzett ellentétek egy soknemzetiségű birodalom egyik soknemzetiségű országában részben mint nemzetek ellentétei feszültek egymásnak. S a nemzeti ellentéteket már nem lehetett „korrigálni”, kiegyenlíteni. A „boldog békeidők” utolsó évtizedeiben pusztulásnak indult a történelmi Magyarország. Ha a kiegyezés a Monarchia és a történelmi Magyarország belső problémáit kisebb részben megoldotta, úgy nagyobb részben pár évtizedre konzerválta, megoldásukat elnapolta, olyan időpontra, amikor a megoldás egy imperialista világháború körülményei, a polgári világrend megingása, egyeduralmának megtörése, s – ennek megfelelően – a polgári politikai erkölcsök addig példa nélkül álló elvadulása közepette került napirendre. A szörnyű sejtés, mely már egykorúan oly sokakat töltött el, s amelynek csak Ady Endre mert egyedül kifejezést adni, valósággá változott – újabb feszültségeket teremtve a már csak földrajzi fogalommá vált Kárpát-medencében.

A köznapi életet élő kortárs természetesen nem egészen ilyen képet hozott örökségként magával az Osztrák-Magyar Monarchiából, s nem ilyet hagyományozott az utókorra. Egy milliók sorsát érintő világháború és összeomlás, a nagy reményekkel induló forradalmak leverése, vagy a második világháború sötét füstje mögötti messzeségben megszépült Ferenc József Magyarországa. A gazdasági fejlődés, a példátlanul gyors iparosodás, a vasútépítések lenyűgöző látványa mellett a kortárs előtt elhalványodott az iparszerkezet féloldalassága. A külterjes mezőgazdaság egyeduralmának nyomasztó hatását enyhítette az állatállomány szép gyarapodása, a híres borvidékek jó nevű bora, a magyar búza nemzetközileg számon tartott jó minősége. A társadalomfejlődés torzulásait elfedte a gyors városiasodás látványa s az európai polgárosodást kísérő általános optimizmus, mely néhány további évtized lepergésétől a nemzetiségi és az osztálybéke eljövetelét remélte.

De még az elnyomottak zászlóvivői szemében is megváltozott idővel a korszakról alakult kép. Az írók a Monarchia szellemi sokarcúságára, a kultúra gyors és szabad terjedésére hivatkoztak. A szociáldemokrata vezetők nemcsak a tömegeket szétkergető lovas rendőrökre, hanem a hatalmas tüntetésekre vagy a szakszervezetek növekvő erejére; nem alkalmi börtönbüntetésekre, hanem az államfogház urakra szabott, de nekik is kijáró civilizált légkörére emlékeztek. De mindenekelőtt a munkásmozgalom erőinek feltartóztathatatlan előretörésére, a törésmentes emberi haladás hitéből fakadó határtalan optimizmusra. S a Monarchiát soha vissza nem kívánó nemzetiségi politikusok is új hazájukban nemegyszer szóltak elismeréssel a politikai vétségekért kimért büntetések mértékletességéről vagy magyar politikai ellenfeleik emberi erényeiről. A parasztsorsúak nem annyira a biztos szegénységre, mint inkább a szegénység számára is biztonságot adó falvak hagyományos rendjére; nem az amerikai bányákban pusztuló kivándorlókra, hanem a „meggazdagodva” hazatérők szerencséjére emlékeztek. És a mindvégig elégedetlen kispolgárok sem adókra, húsárak növekedésére, hanem olcsó sörre, nem a közös hadsereg tisztjeinek gyakran sértő magyarellenességére, hanem ligetekben andalító térzenére, a néha túlzottan felbolydult politikai kedélyeket puszta megjelenésükkel is lecsillapító huszárok imponáló tartására emlékeztek vissza szívesebben. És persze a nagy birodalom csúcsán több emberöltőn át trónoló Ferenc József császár-királyra, akinek színtelen egyéniségét – egy nyugalmi korszak igényeinek megfelelően – a nyugalom, a higgadtság és bölcsesség dicsfényével övezte az uralkodót inkább félő, semmint tisztelő hírlapok hada. Mindenekelőtt persze a békére, az „igazira”, vagy ahogy később nevezték: a békebeli békére.

A sokféle kortárs visszaemlékezés mélyén végeredményben a kiegyezést követő évtizedek történeti értékítélete húzódik meg – egy súlyos gondokkal küszködő ország fejlődésének ellentmondásos, de jelentős korszakáról. Ellentmondásairól még sokáig fogunk vitatkozni. Az azonban bizonyos, nemcsak a polgári rend és az állami élet új keretei épültek ki ekkor, hanem megszülettek és felnövekedtek az elkövetkező forradalmak erői.